„Azzal mentem Japánba, hogy szeretni fogom őket” – Nemeshegyi Péter emlékére
Lapzártánk idején érkezett a hír, hogy Nemeshegyi Péter jezsuita szerzetes, egyetemi oktató kilencvenhét éves korában elhunyt. Talán a Mondo olvasói között kevéssé ismert az ő neve, így nem sokan tudják, hogy Péter atya közel negyven évig élt, tanított, dolgozott Japánban, majd Magyarországra hazatérését követően egyházi munkái mellett távol-keleti és japán vallástörténetet is oktatott az egyetemen. Emlékére az ő életét és Japánnal kapcsolatos munkásságát mutatja be az olvasók számára egy volt hallgatója ebben a rövid cikkben.
Kilenc évvel ezelőtt, elsőéves japán szakos hallgatóként, egyetemi tanulmányaim első hetében, évfolyamtársaimmal együtt izgatottan vártam az egyetem dísztermében a „Távol-keleti vallások” néven futó kurzus első előadását. Egyszer csak egy mosolygós, idős úr lépett be a terembe, bottal a kezében, és helyet foglalt a tanári asztalnál. Az akkor 88 éves Nemeshegyi Péter tanár úr volt az, aki az elkövetkezendő egy évben minden héten kiemelkedő szellemi frissességgel adott elő India, Kína, a Közel-Kelet és Japán vallásairól, és közben számos kedves anekdotát osztott meg velünk a Japánban töltött közel negyven évéről, a Távol-Keleten szerzett élettapasztalatairól. Az első órán rögtön elmesélte nekünk Japánba kerülésének filmbe illő történetét, melyet mindenki ámulattal figyelt.
Nemeshegyi Péter 1923-ban született Budapesten, polgári családba. Katolikus neveltetést kapott, de kezdetben világi hivatása volt: a jogi karon végzett, majd banktisztviselőnek állt, eközben pedig aktívan részt vett a katolikus cserkészmozgalomban. A második világháború idején, 1944-ben döntött úgy, hogy beáll a jezsuita szerzetesrendbe. A vesztes háború után megszilárduló kommunista rezsim azonban egyre inkább ellehetetlenítette az egyházakat, a szerzetesrendeket, így ő is menekülni kényszerült. 1949-ben rendtársaival együtt vonaton, szekéren, autón szöktek át Ausztriába. Bécsen keresztül Innsbruckba, majd onnan Rómába ment, ahol teológiai tanulmányokat folytatott, majd Japánba rendelték misszionáriusnak. 1956-ban indult útnak, és ötvennapos hajóút, számos megálló után megérkezett a szigetországba.
Előítéletek nélkül ment Japánba: a kezdettől fogva igyekezett megismerni az ország kultúráját, „japánként viselkedni”, és barátilag szólni a japán néphez. Nem a tankönyvekből tanulta a nyelvet, inkább a mindennapi emberek nyelvhasználatát próbálta elsajátítani. Tatamin aludt, japán ételeket evett, kedvelte a zöld teát, szívesen fürdőzött a japán termálvizekben: igyekezett a hétköznapi japán szokásokat megérteni és magáévá tenni, tisztán látta a japán kultúra pozitív és negatív vonásait is. Mindeközben a tokiói Sophia Egyetemen kurzusokat tartott többek között a kereszténység mibenlétéről, de Mozart zenéjéről is, éveken keresztül pedig a teológiai kar dékánja is volt. Kedvelt oktató volt a nem keresztény hallgatóság körében is. Számos nyelven beszélt; a japán oktatási szüneteket kihasználva több vendégelőadást tartott dél-koreai és vietnami egyetemeken is. Negyven éves japáni működése során számos könyvet írt, segédkezett a Biblia és más vallásos szövegek japán nyelvre fordításában, egy japán nyelvű katolikus lexikon létrehozásában, valamint missziós tevékenységének köszönhetően több száz japán állampolgár vehette fel a keresztény vallást.
Úgy gondolta, élete végéig Japánban fog szolgálni, ám a történelem közbeszólt: a rendszerváltást és azt követően, hogy Japánban az egyetemen elérte a nyugdíjkorhatárt, hazarendelték Magyarországra. Egyházi teendői és a katolikus főiskolán tartott kurzusai mellett elfogadta a Károli Gáspár Református Egyetem felkérését is, így jelen sorok szerzője is hallgathatta előadásait.
Nemeshegyi Péter unitárius anya és katolikus apa gyermekeként született; evangélikus középiskolában tanult; katolikus, jezsuita szerzetes volt; évekig egy alapvetően nem keresztény országban tevékenykedett; majd egy református egyetemen tanított minket: református, katolikus, zsidó, vallástalan és ki tudja még, milyen vallású diákokat a hinduizmus, buddhizmus, sintó és iszlám legfontosabb tanairól, az egyes vallások kialakulásáról, főbb alakjairól, szentjeiről. Azt hiszem, ez több is, mint egyszerű ökumenizmus. A tanár úr soha nem ítélkezett: egy szóval sem bántotta egyik „idegen” vallást sem; soha nem mondta, hogy ezek a vallások bármivel is rosszabbak lennének a kereszténységnél; a vallási és kulturális párbeszéd híve volt, mindig igyekezett megtalálni azokat a közös elemeket – mint például a szeretet –, amelyek összekötik az eltérő vallásokat és kultúrákat, az eltérő nyelveket beszélő, eltérő szokásokkal bíró népeket.
Nemeshegyi Péter kilencvenhét éves volt. Isten nyugosztalja!
A cikk megírásában segítségemre volt a „Tárt karokkal várnak ránk…” címmel 2016-ban megjelent, Nemeshegyi Péterrel készült interjúkötet, melyet a kedves olvasók figyelmébe is ajánlok.
A cikk eredetileg a Mondo Magazin 2020/08. számában jelent meg. Hornos Dániel: „Azzal mentem Japánba, hogy szeretni fogom őket” – Nemeshegyi Péter emlékére in Mondo Magazin 2020/08, p. 70.
