A Dentsū-ügy és a japán munkastílus sötét oldala
2016 októberében hatalmas botrány borzolta a kedélyeket Japánban: a Dentsū vállalatnál dolgozó fiatal lány, Takahashi Matsuri öngyilkossága a figyelem középpontjába helyezte a japán vállalatok sötét oldalát. Cikkünkben ezen ügy körülményeit, valamint a túlóráztatás és a túlmunkából adódó halál (karōshi) problémájának okait, a japán mindennapok egy „kevésbé rózsaszín oldalát” mutatjuk be.
„Még ha meg is ölnek, akkor se ereszd el a munkát!” – A Dentsū-ügy körülményei
A fent olvasható mondat szerepel abban a kiskönyvben, melyet Japán egyik vezető, marketinggel foglalkozó cége, a Dentsū alkalmazottai között osztanak szét. Mivel a Dentsū neves nagyvállalat, az elit egyetemekről érkező frissdiplomások is szívesen célozzák meg a céget, hogy ott építsenek karriert. Így volt ezzel Takahashi Matsuri is. A lányt, aki Japán legnevesebb egyetemén, a Tokiói Egyetemen tanult, édesanyja egyedül nevelte. Takahashi igyekezett olyan munkát találni magának, mellyel a jövőben támogathatja édesanyját is. Diplomázás után felvették a Dentsūhoz, ahol próbaideje alatt normál munkarendben foglalkoztatták. A próbaidő letelte után azonban felettesei túlórázásra kezdték kötelezni. A részlegében dolgozó munkavállalók számát lecsökkentették, ám a munkateher nem csökkent arányosan. A kikényszerített túlórák egyre nagyobb méreteket öltöttek, ami mellé munkahelyi zaklatás, megszégyenítés is társult. 2015. december 25-én, az akkor 24 éves Takahashi, levetve magát a dolgozói szálló harmadik emeletéről, öngyilkosságot követett el.
Majd egy évvel később, 2016. szeptember 30-án a japán munkaügyi felügyelőség kimondta, hogy a lány öngyilkosságához a túlmunkából adódó depressziója vezetett. A lány édesanyja sajtótájékoztatón ismertette az ügy részleteit a nyilvánossággal. Bizonyítást nyert, hogy a lányt egy adott időszakban normál munkaidején felül havi 105 óra túlórára kényszerítették. Az ügy azért is jelentős, mert Takahashi gyakran használta a Twittert, így tweetjei alapján (l. oldalt) kerek képet kaphatunk arról, milyen lelkiállapotba is került a lány a túlóráztatás és a munkahelyi megaláztatások hatására.
Takahashi öngyilkossága nem az első ilyen eset a cég történetében. 1991-ben egy akkor két éve a Dentsūnál dolgozó fiatal férfi lett öngyilkos a túlórából fakadó terhek következtében. Abban az ügyben még 2000 júniusában mondta ki a bíróság a Dentsū felelősségét. A 2015-ös esetet megelőzően ráadásul kétszer is figyelmeztette a tokiói és az oszakai munkaügyi felügyelőség a céget, hogy a túlóráztatásokkal megszegik a munkaügyi törvényt. Az első figyelmezetés 2014 júniusában, a második figyelmeztetés pedig négy hónappal Takahashi öngyilkossága előtt, 2015 augusztusában történt. A botrányt tovább fokozta, hogy napvilágot látott az a tény is, hogy a fent említett visszásságok ellenére a Dentsū többször is megkapta a „Dolgozóbarát vállalat” minősítést és az ezzel járó előnyöket.
Természetesen a Dentsū nem az egyedüli ilyen vállalat. Azokat a cégeket, amelyek kizsákmányolják munkavállalóikat, például az előírt munkaidőn felül túróráztatják őket, Japánban „fekete vállalatoknak” nevezik. Sok cég azonban kívülről „fehérnek” tűnik, valójában viszont a fekete vállalatokhoz hasonló munkakörülmények jellemzik őket. Ezeket a cégeket „rejtett fekete vállalatoknak” nevezzük: ilyen volt a Dentsū is.
„Százórányi túlórába belehalni szánalmas.” – Szociokulturális okok
Az ügy napvilágra kerülését követően számos újságcikk, blogbejegyzés született a túlóráztatás, a túlmunka okozta halállal kapcsolatban. Sokat elárul ezen ügyek Japánon belüli megítéléséről az, hogy egy egyetemi professzor a hír hallatán az alcímben olvasható módon reagált. (Persze ezt a kijelentését nagyon sokan kritizálták.) A különböző újságcikkek főként azt a kérdést teszik fel: ha máshol, például az Európai Unióban képesek olyan jogszabályokat hozni, melyek gátat szabnak a túlórának, Japánban miért nem? Nos, a „fekete vállalatok” munkastílusa elég mélyen gyökerezik a japán vállalati kultúrában, habár ennek negatív hatásai is jól ismertek (a karōshi, azaz a túlmunkából fakadó elhalálozás kifejezése már nemcsak Japánban, hanem világszerte ismert szó). Az efféle halálesetek hátterében számos szociokulturális tényező áll.
Az egyik ilyen tényező a probléma jogszabályi háttere. A jelenleg hatályos japán munkaügyi törvényben leszögezik ugyan, hogy a heti maximális munkaidő 40 óra, ám nyitva hagynak egy kiskaput. Egy megállapodás segítségével ugyanis a maximális óraszámon felül is dolgoztathatja a vállalat a munkavállalóját. 2014-ben született ugyan egy másik törvény, amely a karōshi megszüntetését tűzi ki céljául, ám a gyakorlatban ez semmin nem változtatott, hiszen nem határozott meg szankciókat a törvényt megszegő vállalatokkal szemben.
A japán ember társadalomban betöltött helyét nagyban meghatározza, milyen oktatást kapott, milyen egyetemet végzett el. A verseny az egyetem után is folytatódik: a frissdiplomások igyekeznek minél híresebb céghez bejutni. A név kötelez: ha Japán legrangosabb egyetemét végzi el valaki, várható, hogy egy hasonló rangos céghez kerül, és ott is marad akár nyugdíjas koráig. Japánban tradicionális jelenség az élethosszig tartó foglalkoztatás: még napjainkban is meglehetősen ritkák a munkahelyváltások. Sokan akkor sem mernek váltani, ha érzik, nem bírják a túlzó terheket. A munkahelyváltást sokan szégyenként fogják fel: úgy érezik, nem tudták megfelelően elvégezni a felettesei által rájuk bízott feladatokat, így szégyenbe kerültek. Ezt az érzetet erősíthetik a felettesek bántó megjegyzései is. Ilyen esetekben szintén gyakori probléma, hogy az áldozatnak nincs kihez fordulnia. Az emberi kapcsolatok kiüresedésének tudható be, hogy sokan nem találnak környezetükben olyan személyt, akivel megbeszélhetnék problémáikat.
További jelentős probléma a „szolgáltatásszerű túlórázás” általánossá válása. Az utóbbi időkben a japán munkaerőpiacon megnövekedett az alkalmi munkavállalók aránya, akiknek az alkalmazása kevesebb költséggel jár a cégek számára. Attól félve, hogy a munkáltatójuk lecseréli őket egy alkalmi munkavállalóra, az állandó alkalmazottak sok „szolgáltatásszerű”, vagyis fizetetlen túlórát vállalnak. De a fizetett túlórákra is szükségük van, hiszen a megélhetési költségek nagy terheket rónak rájuk. A túlórapénz nélkül nem tudnák megfelelően törleszteni ezeket a költségeket, így a havi kiadások kalkulálásánál sokan természetszerűleg számolnak a túlóradíjakkal is. Számukra a túlórázás puszta megtiltása hátrányos következményekkel járna, hiszen egy nagy bevételforrástól esnének el.
„Az életnél nincs fontosabb munka.” – Van kilátás?
A fenti mondatot Takahashi Matsuri édesanyja mondta októberi sajtótájékoztatóján. Valóban: számos kutatás kimutatta, hogy az alvásidő rovására történő túlórázás, az éjszakába nyúló munka nem hatékony; a szellemileg fáradt munkaerő hajlamosabb a hibázásra. A túlóráztatás általánossá válása a családokra és az egész gazdaságra rossz hatással van. A japán társadalom fokozatos elöregedéséhez is hozzájárul, hiszen a férfiak kevés időt töltenek családjukkal, gyermekeikkel; a háztartás vezetésének terhe teljes egészében a nőkre hárul, így a gyermekvállalási kedv is csökken. Az egyedülállóknak többek között a túlórák miatt nincs idejük az ismerkedésre, a nők pedig nem tudnak belépni vagy visszalépni a munkaerőpiacra. A gazdaságot különböző intézkedésekkel fellendíteni kívánó Abe-kormány a munkakörnyezet reformját is programjául tűzte ki, konkrét intézkedés azonban a mind ez ideig nemigen történt. A Dentsū-ügynél láthattuk, hogy a nagyvállalatnak a hasonló öngyilkossági eset megtörténtétől számított 25 év alatt sem sikerült előrelépést tennie, ezért úgy vélem, amíg a japán társadalom és a japán cégvezetők munkához fűződő általános hozzáállása nem változik, meglehetősen kétséges, a közeljövőben sikerül-e megoldani a japán munkakörnyezet és a túlmunkából fakadó halálesetek problémáját.
A cikk eredetileg a Mondo Magazin 2017/02. számában jelent meg. Hornos Dániel: A Dentsū-ügy és a japán munkastílus sötét oldala, in: Mondo Magazin, 2017/02, p. 34-35.
